„Egyszer, az első világháború vége felé, bejött a kávéházba, ahova jártam. Sápadt volt, feldúlt az arca. Leült az asztalomhoz, sokáig nem szólt, nézett komoran, nyugtalanul maga elé. Egy darabig én sem szóltam, ismertem, hogy valamit mondani akar, de tudtam, hogy jobb nem kérdezni. Csak kis idő…